Oktatók

Immár lassan egy éve csatlakoztam ehhez a különleges projekthez, amit én kezdettől fogva nagy élvezettel végeztem, és alig vártam minden adandó alkalmat, hogy visszatérhessek. Eddig számomra ismeretlen dolgokat fedeztem fel ott, rengeteget tanultam is belőle, és kiváló szórakozásnak is számított.

Mivel 3 csoportra voltunk osztva, így én hat társammal a 3. osztályosokhoz kerültem. Nagy Veronika, a csoport vezetője, nagy odaadással és akarással állt hozzá, így nem volt kétséges, hogy mi is, akiket bevont, ugyanígy fogunk hozzáállni. Nem is gondoltam volna, de olyan érzések törtek rám a foglalkozások alatt, amelyeket szavakkal nehéz is lenne kifejezni. Úgy éreztem, hogy tettem én is valami apróságot ezekért a gyerekekért, akik a szigorú tanítás mellett egy kis játékos foglalkozást is kaptak, amiben például nekünk annak idején nem volt részünk.

Azt vettem észre, hogy nagyon szeretik, amikor jövünk hozzájuk. Mindig nagy újjongással vártak és hangosan köszöntek nekünk és barátjuknak tekintettek minket. Ez nagyon jó érzés volt, főképp az, hogy érezték, hogy törődünk velük, de őket is érdekelte, hogy mi mit tanulunk, mi mit gondolunk és néha még mi is elgondolkodtunk azon, hogy mit is kéne felelni a kérdéseikre.

Minden foglalkozásunknak megvolt a maga témája, természetesen úgy rakták össze őket, hogy az aktuális hónaphoz illeszkedjen, például az októberi halloween, vagy a decemberi karácsony.

Minden hónapban összeállitottunk nekik egy olvasmánylistát, amelyben az aktuális témához, hónaphoz kapcsolódó történeteket gyüjtöttünk össze. Fantasztikus volt számomra, hogy ezeket a gyerekeket mennyire érdekelték a könyvek! Szinte kikapták egymás kezéből a listát, mindegyik látni szerette volna. Amikor megkérdeztük őket, hogy melyikről szeretnének többet tudni, akkor rengeteg idő eltelt, amig mindegyikről beszéltünk nekik, kevés olyan könyv maradt, amit meg sem emlitettünk. Érdekelt minket minden reakciójuk, mit gondolnak egy-egy könyvről, mit gondolnak, hogyan fejeződhetett be. Kérdéseket is tettünk fel nekik, amire meglepő módon rögtön reagálni tudtak, sokszor minket is megnevettettek, ugyanis a gyerekek gondolkodása teljesen különbözik a felnőttekétől és teljesen másképp is látják a világot, mint mi.

Élvezetesek voltak azok az órák is, amit a csoporttársaimmal töltöttem el, amíg kitaláltuk, mi hogy legyen, és kinek mi  lesz a feladata. Számomra a legelső összeülésünk volt a legkedvesebb, amikor mint a gyerekek, mi is önfeledten játszottunk és ráhangolódtunk arra, hogy milyen is lesz, amikor a kicsikkel kell majd ugyanezt kipróbálni. Úgy éreztem, hogy tényleg egy csapat tagja vagyok én is, és ez elmagyarázhatatlanul jól esett.

Jól éreztem magam közöttük. Életem egyik szép élményévé vált, és nagyon sajnáltam volna, ha kimaradok belőle. Én személy szerint ezért is jöttem, az élményszerzésért, és cseppet sem csalódtam. Minden egyes alkalommal felszabadultan távoztam, és hazafelé  mindig megtárgyaltuk a tapasztalatokat, kinek mi tetszett a legjobban, kiemeltünk egy-egy kisfiút vagy kislányt, akik aznap a leginkább kitűntek kedvességükkel.

Imádtam a gyerekekkel lenni, és ha időm engedi, hogy következő évben is visszatérhessek, akkor biztos vagyok benne, hogy kapva kapok az alkalmon.

Az Irodalmi Lépegető egy, a kisgyermekek körében könyveket népszerűsítő vállalkozás, melyet felsőbb éves informatikus-könyvtáros egyetemisták kis csoportja hozott létre azzal a szándékkal, hogy a gyerekekkel megszerettessék a könyvtárat, az olvasást, egyáltalán a könyveket.

Amikor hallottam erről a szerveződésről, egyből megtetszett és elhatároztam, hogy a tagja akarok lenni. Az ok nagyon egyszerű: aggasztónak tartom, hogy az olvasásnak egyre kisebb az értéke. Szerintem fontos, hogy a gyermekekkel megszerettessük az olvasást, megmutassuk nekik, hogy milyen kalandokban lehet részük pusztán egy könyv, és a fantáziájuk segítségével. Ezt tűzte ki célul kis csapatunk. A félév során harmadik osztályosokhoz látogattunk el, és az iskolai könyvtárban zajlottak a játékos, ugyanakkor tartalommal bőven megtöltött foglakozások.

 

Minden tag egyenlő mértékben kivette a részét a közös munkából, én pl. Szabó Magdát és Janikovszky Évát olvastam fel, az utóbbi rengeteg kedves emléket ébresztett fel bennem, hiszen általános iskolában a kedvenc könyvem a Kire ütött ez a gyerek? volt. A könyveket mindig megbeszéltük közösen is. Érdekes tapasztalat hallgatni, ahogyan a kicsik elmondják, ki mit gondol az egyes művekről, miért tetszik neki, vagy esetleg miért nem. Olyan gondolatokat, érzéseket fogalmaztak meg és mondtak el nekünk, amelyek sok esetben nagyon meglepőek voltak, mert úgy éreztük magunkat, mintha felnőttekkel társalognánk a művekről.

A különböző írók bemutatásán kívül rengeteg közös játékban vettünk részt a gyerekekkel. Jó volt látni, ahogy fokozatosan megnyíltak nekünk, a programok végére általában a passzívabb lurkók is boldogan közreműködtek. Ha nem is nyertünk meg minden ott lévőt az olvasásnak, a csillogó szemekből arra következtetek, hogy bizony sok kisdiákot tereltünk erre az útra, és nagyon boldog vagyok, hogy ennek részese lehettem, s izgalommal telve várom a jövő évi folytatást.

Év elején indult egy olyan kezdeményezés, hogy biblioterápiás foglalkozásokat fognak tartani néhány osztálynak egy kiválasztott iskolában, ahová enyhe fogyatékossággal, illetve magatartásbeli és tanulásbeli problémákkal élő gyerekek is járnak.

Természetes meghallgattunk egy tájékoztatót ezzel kapcsolatban, és amíg maga a foglalkozás felkeltette az érdeklődésemet, addig elgondolkodtatott az, hogy esetleg nehezebben kezelhető diákokhoz megyünk. Az pedig, hogy megismernek minket, és számítani kezdenek ránk – hiszen a foglalkozásokon is „problémás” kérdéseket beszélünk meg – felelőséggel jár, hiszen megkereshetnek minket akár valami személyesebb gonddal is. Természetes nem mondom, hogy nagyon könnyen kezelhetőek voltak, de hát melyik általános iskolás az, akinek nincs energiatúltengése, vagy nem próbálja meg magát kivonni a feladatok alól, ha van rá lehetősége? Ráadásul a másik „félelmemnek” sem volt semmi alapja, csak nyitottnak kell lenni, és megfelelő mennyiségű ötlettel kell rendelkezni arra nézve, hogyan vegyük rá a gyereket arra, hogy figyeljen. Ha pedig valami egyéni kérdéssel fordulnak hozzánk, azt meg lehet beszélni a csoportvezetővel.

Maga a biblioterápia érdekesnek tűnt számomra, az, hogy mesékkel neveljük a gyerekeket, hogy felvetünk a számukra olyan kérdéseket, amik érdeklik őket, amik hasznosak lehetnek számukra, amik felmerülhetnek az életükben. Emellett természetesen játékokkal tarkítottuk a foglalkozást, amit úgy gondolom, nem csak a gyerekek élveztek. A kezdeti idegenkedés ellenére, miután megismertek minket, már jobban nyitottak felénk, és jó érzés volt az, hogy megbíznak bennünk, mesélnek magukról, és hát melyik általános iskolás ne élvezné, ha egy már nem korabeli, de még nem is felnőtt emberrel beszélgethet? Mivel nem tanárok voltunk, és nem lehetett semmi negatív következménye a viselkedésüknek, fesztelenebbül viszonyultak hozzánk is, ez megkönnyítette a dolgunkat. 

Maga a foglakozás úgy nézett ki, hogy először is felosztottak minket három csoportra, mivel a 3., 4. és 5. osztályokhoz jártunk ki, az osztályok méretétől függően egy vagy kéthetente. Általában négyen vagy öten voltunk egy csoportra, ahol mindig volt egy csoportvezető, ő volt az, aki a téma fő vonalát vezette, de természetesen a többiek is beleszólhattak, feltehettek a témát előrevezető kérdéseket, vagy akár mesélhettek saját tapasztalataikról, élményeikről, ami nem volt ritka, és nagyon hasznos is volt, mert ez biztatta a gyerekeket a megszólalásra és fejlesztette a bizalmat közöttünk. Általában voltak csoportmegbeszélések, ahol megtudtuk a következő foglalkozás témáját, valamint azt, hogy kinek mi lesz a feladata, ami leggyakrabban egy-egy történet felolvasását, vagy egy játék levezetését jelentette. A foglalkozásokról élménybeszámolókat kellett írni, aminek nem csak az volt a lényege, hogy elmondjuk, hogyan éreztük magunkat, és hogy a hangulat jó volt, hanem voltak bizonyos dolgok, amikre figyelnünk kellett a foglalkozások alatt, és én személy szerint itt érzékeltem leginkább a biblioterápia lényegét. Meg kellett figyelnünk, hogy mire, milyen témára, hogyan reagálnak a gyerekek - mivel a kiválasztott témák általában komolyabb kérdéseket is felvetettek, legyen szó akár az élet dolgairól: a felnőtté válásról, konfliktusok kezeléséről vagy akár a gyász feldolgozásáról - továbbá hogyan viselkednek, hogyan viszonyulnak egymáshoz és hozzánk. 

Emellett én rettenetesen élveztem azt, hogy gyerekkel kell foglalkoznom. Látni és érezni azt, hogy elkezdenek kötődni hozzád, hogy a bizalmukba fogadnak, vagy csak egyszerűen felismernek, és a folyosón rád köszönnek, nagy élményt jelentett.

Mindig is szerettem a gyerekekkel foglalkozni. Ezért is jelentkeztem az Irodalmi Lépegető gyereknapközibe. Ez nagyszerű lehetőség volt arra, hogy belepillantsak abba, valójában milyen is az, ha gyerekekkel foglalkozunk. Én a 3. osztályosoknál voltam.

A gyerekekkel együtt én is tanultam. Megtanultam, hogy egy-egy szituációban mit is kell tenni. A gyerekek nagyon aranyosak, barátságosak.

Többféle feladattal próbálkoztunk. Legjobban természetesen a szituációs játékokat szerették. Olyan jó volt elnézni, ahogy nevetgélnek és látszott rajtuk, hogy igazán jól érzik magukat. Mindegyik alkalom kellemes élmény volt, de kettőt kiemelnék közülük.

Nekem az egyik legjobb élményem az volt, amikor egy-egy idézetet kellett értelmezniük, és azt később eljátszani. Az értelmezés során sok mindent megtudtam az adott kisdiákról. Nagyon élvezték a játékot. Ügyesen megoldották a feladatokat. Lenyűgözött, hogy mekkora problémamegoldó képességgel rendelkeznek az ilyen pici gyerekek. Őszintén elmondják a véleményüket, ha nem tetszett nekik valami, de (szinte) mindig meghallgatták az osztálytársuk véleményét.

A másik kellemes emlékem a napköziről az, amikor egy betyármesét játszottak el. Én itt csak narrátor voltam és külső szemlélőként tudtam megfigyelni őket. Nagyon beleélték magukat a szerepekbe. Alig akarták abbahagyni a játékot, és újra meg újra el akarták ismételni. Csak úgy csillogott a szemük…

Még azokat a játékokat is szeretik, amiben van egy kis tanulás. Lelkesedésben nem volt hiány. Alig akartak hazamenni egy-egy foglalkozás után. Szerintem estig is képesek lettek volna az iskolában maradni.

Emlékszem, hogy az első alkalomkor milyen kis csendesek voltak, alig mertek megszólalni. A foglalkozások során egyre jobban feloldódtak. Az év vége felé már voltak olyan gyerkőcök is, akik folyton beszélni akartak, imádtak a középpontban lenni.

Nagyon elszomorodtak, amikor megtudták, hogy idén ez volt az utolsó alkalom.

Nagyon örülök, hogy részt vettem a napköziben. Igaz sok előkészülettel, készüléssel járt, de mindenképp megérte rászánni az időt. A foglalkozások során kicsit én is úgy éreztem, mintha újra általános iskolás lettem volna. Remélem jövőre is tudok menni. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a gyerekeket.

Az elmúlt évben vettem részt ebben a projektben:
havonta legalább egy alkalommal ellátogattam a többiekkel együtt a negyedik osztályosokhoz. Minden hónapban más témát jártunk körül a gyerekekkel, hol játékot kellett vezetni, hol fotózni vagy felügyelni, munka mindig volt.

Eleinte gondot okozott (okozhat a következők életében is), hogy az első alkalmakkor, amikor még alig ismertek minket a gyerekek, eléggé zárkózottak és időnként rendetlenek voltak, de az idő előrehaladtával ez megváltozott. A vége felé már volt, hogy akár a foglalkozás után is ott maradtak a gyerekek, csak hogy még egy keveset beszélgessenek velünk. 

Számomra a legkedvesebb élmény a karácsonyi foglalkozás volt. Akkor éreztem igazán, hogy befogadnak minket maguk közé, nyíltak, barátságosak és szófogadóak voltak. Odafigyelést és kitartást igényel, de abszolút megéri, nagyon örülök, hogy részt vettem benne.